MAX BERG ÉS A MODERN VILÁGÖRÖKSÉG WROCŁAWBAN
- Wessely Márta
- 17 hours ago
- 2 min read
A wrocławi Centenáriumi Csarnok a 20. század első évtizedeinek legnyersebb, legőszintébb építészeti kísérlete. A négylevelű, vasbeton kupola alatt nem csak egy tér feszül: egy új gondolkodásmód is szerephez jut, amely a szerkezetet, logikát és kifejezőerőt helyezi előtérbe az ornamentika helyett.
Max Berg (1870–1947) német építész, Breslau, a mai Wroclaw városi főépítésze volt, akinek több alkotásával is találkozni a városban, de neve leginkább a Centenáriumi Csarnokkal fonódott össze.
Pályáját nem az akkoriban működő szellemi iskolák, hanem saját független modernista gondolkodása határozta meg, amely a német expresszionizmusból indult és a vasbeton esztétikáját komponálta bele a város szövetébe.
A csarnok építése 1911 és 1913 között zajlott, mindössze 14 hónap alatt, elképesztő tempóban hoztak létre egy olyan szerkezetet, amely akkoriban példa nélküli volt egész Európában. A Dyckerhoff & Widmann AG építőcsapata házgyári logikával előkészített vasbeton elemeket mozgósított: a csarnok bizonyos elemeit előkészítve szállították a helyszínre és ott illesztették össze. A kupola helyén egy oszlopos állványzat adta az építkezés origóját, e köré húzták fel az épületet, majd az állványzat végül - mikor a vasbeton elnyerte statikai önállóságát - elbontásra került. Berg kezében a vasbeton nem pusztán egy új építőanyag, hanem modern esztétika és kifejezési mód.
A kupola 65 méteres fesztávja minden rekordot megdöntött, előképe, az i. sz. 126 körül épült római Pantheon évezredekre megteremtette az etalon a kupola technikai lehetőségeiben. Ennek megugrása Michelangelo és Brunelleschi után Berg fantáziáját is izgatta, Berg nem klasszikus másolatra vágyott, meg szerette volna őrizni a tér tisztaságát és a szerkezet őszinteségét.
Amihez nem is találhatott volna jobb alapanyagot, mint a beton. A beton nyújtotta alkotói szabadság megváltoztatta a lehetőségeket, a gondolkodásmódot, és ahogy Berg úttörő merészsége sikert aratott, úgy születtek meg az ikonikus alkotások. Amikor Ludwig Mies van der Rohe 1929-ben felépítette a barcelonai Német Pavilont, vagy Wright megalkotta a természet ritmusát követő Vízesésházat 1935-ben, már egy olyan világban dolgoztak, ahol az anyag a saját törvényei szerint formálta a teret. A beton és az acél egy addig ismeretlen szabadságot hoztak az építészetbe.
A wrocławi Centenáriumi Csarnok nem formailag, nem esztétikai részleteiben volt korszakalkotó, hanem abban a bátor felismerésben, hogy a határ többé nem az ismertnél húzódik. A vasbeton lehetőséget adott a lépték újragondolására, a tér kinyitására, arra, hogy az épület saját törvényei szerint álljon meg a világban. Ha nem is a csillagos égig, de jóval tovább, mint amit addig az építészet megengedhetett magának.
Ebben az értelemben a Centenáriumi Csarnok nem előképe és nem következménye ezeknek az ikonikus modern épületeknek, hanem azzal rokon kísérlet: egy korszak közös válasza arra a kérdésre, meddig lehet elmenni, ha az anyagot végre nem korlátként, hanem lehetőségként kezelik.
Amikor a Centenáriumi Csarnok 1913. május 20-án megnyílt, a világ még alig ismerte a vasbetont, de már felismerte, hogy egy új építészeti paradigma született. Éppen ezért került fel 2006-ban az UNESCO világörökségi listára: nem pusztán az épület maga, hanem a gondolkodásmód megtestesülése érdemelte ki ezt az elismerést, amely a modern építészet egyik első nagy fordulópontját jelentette.
