ELRABOLVA KRAKKÓBA
A történet fő cselekménye 2017 februárjának végén játszódik Budapest – Krakkó közt. De az
előzmények száz évvel korábbra tehetőek, Lengyelországba.
Gyökereim
Dédapám Mieczysław–Kolbuszowaban született; a család második gyermekeként. Az első VH után jött át Magyarországra, beleszeretett egy magyar lányba és Budapesten telepedtek le. Nagyapám az első gyerekük volt – Marcin / Márton.
Gyerekként sok időt töltöttem a nagyszüleimnél, és nagyapám mindig mesélt nekem a gyökereinkről.
Ha bántottak a nevem miatt, ő erősítette bennem, hogy legyek büszke rá. Mert egyedi, nemesi (a gróf annak számít?) és különleges.
Szüleim Krakkóban voltak „utónászúton” a hetvenes évek végén, egy csoportos utazással, érintve Bielsko-Białat, Wisłat. Elmondásuk szerint akkor még a Wawel falát a nemesi családok címerei díszítették – többek közt a miénk is.
Így ültették el bennem – közösen – Lengyelország szeretetét. Már gyerekként is nagy vágyam volt, hogy bejárjam dédapám szülőföldjét, a Tátrától kezdve a Balti tenger partjáig. Bár teljes egészében még nem sikerült, de elég jó úton haladok. Szerencsére ebben a férjem is partner, szintén szereti Lengyelország hangulatát.
Jártunk már Torunban, Malborkban, Łódźban, Lublinban, a „Hármasvárosban” (Gdansk – Sopot – Gdynia), Hel-en, Poznańban, Varsóban, Zakopanéban. Néhány helyen már többször is – Sopot, Wrocław. Krakkó pedig kezd olyan lenni, mintha haza mennék. A közelségének köszönhetően ugrottunk át már úgy is, hogy szerdán kitaláltuk, és foglaltunk szállást a hétvégére.
De mind közül, az első krakkói utunk volt talán az egyik legemlékezetesebb. Hiszen ritkán történik meg az emberrel, hogy elrabolják Krakkóba.

Segítség! Elrabolnak!
Bizonyos kor után az ember elér arra a pontra, hogy nem vágyik extra ajándékra. Hiszen amire szüksége van, megveszi folyamatában; a családi kassza tartalmát megismeri és azt is tudja, hogy mi – mennyire férhet bele. Közeledve a születésnapomhoz, én is így voltam vele. Az egyetlen, ami jelentkezett, mint igény: az autóm kuplungja éppen a végét járta. Így férjem kérdésére: mit szeretnél születésnapodra? Adta magát a válasz: egy kuplung szettet. A nagy álmomat, hogy elmenjünk Krakkóba, már régebben is említettem neki párszor, ha éppen úgy adta a helyzet. Valamint látható közelségben volt egy nyár eleji utazás Katowice mellé (munka), és a terv az volt, hogy Krakkó felé kerülve jövünk majd haza.
Ám a dolgok másként alakultak, és a sors is az elrablóm kezére játszott néhány esetben, míg máskor nehezítette a helyzetét.
Akkoriban a munkaidőm változó volt, egyik héten hajnalban kezdtem, míg a másikon csak 10 órára kellett beérnem, és este 6-ig dolgoztam. Születésnapom hetén is a nappalos műszakomat húztam, és a már említett kuplung probléma is tetőzött. Kedden este a koraesti csúcsban széthullott, és csak segítséggel tudtam hazajutni. Ebből adódóan szerda – csütörtökön a férjem autójával mentem dolgozni, az enyém pedig várta a hétvégét és a javítást. Viszont pénteken neki is szüksége volt az autójára, ami okozott némi fejtörést. De már elkönyveltem magamban; és bent is jeleztem a kollégának, hogy buszozom, és majd valamikor – valahogy beérek, illetve hazaérkezem.
Csütörtökön este éppen ezért korábban mentem aludni, mint szoktam. Félálomban hallottam pittyegni a mobilom, és még rá is pillantottam: egy biztosító küldött valami üzenetet. A terv az volt, hogy majd megnézem rendesen, mert valami nem stimmel. Reggeli készülődés közben kerestem a telefonban – nyoma nem volt az esti SMS-nek. Kicsit furcsállottam, de betudtam annak, hogy jelek szerint ki is töröltem. Sebaj, majd este megnézem az e-maileket, ott is kell lennie értesítésnek. Miközben a kávémat iszogattam, férjem is felkelt, és szólt: ne siessek, mert bevisz dolgozni. Így kicsit lazábbra vettem a készülődést.

Szokásunk, hogy ha úgy alakul, akkor veszünk ki a másik tárcájából pénzt – csak szólunk. Míg férjem a reggeli rutinját intézte, én be akartam nyúlni egy ezrest, hogy legyen nálam némi kp. Ám belenézve a brifijébe, eurókat láttam – így nem kotorásztam tovább. Miután a nagynénje nemrég járt pesten, és a nyugati határnál lakik; a kollégája pedig rendszeresen jár a szlovákokhoz / osztrákokhoz; betudtam annak, hogy neki váltott. Fiam mondjuk elég zavartan szólt rám, hogy ad nekem ő pénzt, mikor látta, hogy nyúlok az apja tárcájához.
Végre elkészült a férjem, és bár kicsit késésben voltam, de elindultunk a munkahelyem felé. A dologhoz hozzá tartozik, hogy Budapest keleti felében lakunk, a déli részére járok dolgozni. Ami hétköznap délelőtt egy horror. Bármerre próbálkozik az ember, előbb – utóbb a dugóban ül.
Az első pár kilométert még jó irányba tettük meg, majd egyszer csak elkanyarodott az M0 felé a férjem. Rá is kérdeztem az okára, hogy miért akar szívni rajta, majd a hatos út bevezetőjén; de ha ő vezet, akkor elfogadom a sorsom. Amikor viszont az M0 déli iránya helyett az északinak mentünk – merthogy majd a rakparton gurulunk végig – már nagyon nem repkedtem az örömtől. Ok, tudták bent, hogy késhetek, de azért vannak határok. A kettes útra kanyarodva viszont már hisztérikává váltam. Hiszen teljesen más az irány, és soha nem fogok beérni.
Eljött hát a beismerés ideje és elmondott mindent.
Először nekem szegezte, hogy belenyúltam a brifijébe, kellett, hogy lássam mi a terve. Amire csak annyit tudtam mondani, hogy euróval nem sokat érünk, és bár köszönöm a meglepit, de Szlovákia nem szerepel a bakancslistám elején. Inkább Lengyelország és Krakkó, ott viszont zlotyi van. Erre az ölembe dobta a tárcáját, hogy nézzem meg jobban. Akkor vettem csak észre, hogy az eurók közt zlotyi is van, bőven. Ha nem vezetett volna, a nyakába is ugrom.
A hátam mögött megbeszélte hetekkel korábban a főnökömmel és a kolleginámmal, hogy legközelebb majd csak kedden megyek dolgozni, addig szabi. A családunk és a barátaink jó része is tudta mire készül. Az egyetlen, ami problémát okozott: miként vegye ki az autómat a seggem alól, hogy neki kelljen bevinnie. De erre is volt egy verzió: az egyik barátunk kölcsön kéri. Párszázezer forintos autókról beszélünk, amit bizonyos keretek közt bármelyik ismerősünk bármikor megkaphat – nem problémázunk rajta. Ezt végül a kuplungom halála megoldotta. Kiderült, hogy a biztosítós sms sem tévedés: az utasbiztosításról kaptam értesítést. Amikor meghallotta a telefonom pittyegését, le is verte a víz, hogy lebukik; főleg, hogy hiába törölte ki, tudta, hogy láttam. Bízott benne, hogy félálomba nem fogtam fel, mi van benne – ebben (is) szerencséje volt. Ruhákat, cipőt, mindent összepakolt csütörtökön délelőtt, és még este belopta a kocsi csomagtartójába a táskát; ami addig a fiam szobájában pihent. Csak reméli, hogy mindent elrakott amire szükségünk lehet; ha mégsem, majd megoldjuk. Velem madarat lehetett fogatni. Vigyorogva hívtam fel a főnököm és a kolleginám, megköszönve nekik a segítséget.
A lengyel határig problémamentesen jutottunk el, de ott még akadt egy kis izgalom. A lengyel határőr személyében állt az út szélén, aki unalmában kiintette az autónkat és kérte az iratainkat.
Egyetlen probléma volt csak: ragaszkodott a személyihez és nem tetszett neki a jogsim. Azt viszont nem szívesen adtam ki a kezemből, merthogy kb. 3 éve le volt járva – amiről a férjem nem tudott, és nekem is csak akkor ugrott be. Hiszen a lejárt személyivel jobb esetben csak visszafordít; rosszabb esetben valamelyik cellában töltöm a szülinapom. Egyik opció sem szimpatikus, amikor ennyire közel van az ember lánya az álmaihoz / céljához. És valószínűleg hiába magyaráztuk volna neki a kevéske angol és nulla lengyel tudásunkkal, hogy miért is tartok – lejárt irattal – Krakkó felé. Nagy szerencsénkre nem nézte meg rendesen – jött mögöttünk egy busz, ami jobb fogásnak ígérkezett.
Az út további részén már csak én ültem tűkön – ahogy mondani szokták.
Krakkó
Miután elfoglaltuk a szállást, kipakoltunk (hajkefém és melltartóm nem volt csak), férjem bedobta a labdát : merre menjünk? Kis naivan azt hitte, ha ennyire ki akartam jutni Krakkóba, biztos tudom, mit akarok megnézni, és nem foglalkozott vele. Tévedett. Én ugyanis nem néztem utána – a nyári lehetőség még messzinek tűnt. Így felkészületlenül álltunk a szállás előtt. De mert sokat hallottam a szüleimtől, hogy milyen szép a főtér, a Posztócsarnok, a Wawel... ez már adott egy támpontot, hogy merre csavarogjunk. Volt rá két teljes napunk, hogy térdig járjuk a lábunkat Krakkó tisztasága, a hangulata, a látnivalók sora, mind-mind elvarázsolt és ez a mai napig tart, pedig már nem egyszer jártam a városban. Az óvárosi részt egyenesen imádom.
Ami sokadikra is elbűvöl, az a templomok száma és sokszínűsége, pedig nem vagyok vallásos. A királyi úton végig haladva lépte – nyomon van egy templom. Elsétálunk a Szent Franciska mellett, jön a Szent Péter és Pál a 12 apostol szobrával, melynek közvetlen szomszédja a Szent András. Majd egy újabb templom következik – Szent Márton. Már látod a Wawelt és a Székesegyházat, de még ott a Szent Bernárd is. Ahogy a főtéren, a Mária-templom mögött is van egy templom – Szent Barbara. A tér másik felén pedig a Szent Adalbert.

Szeretem a főtér közepét uraló Posztócsarnok (Sukiennice) zsibvásárszerű hangulatát. Ahogy egymás mellett vásárol egy apáca, és nyáron az „alig ruhában” lévő turista, az külön bájt ad neki. A külső részén megbújó boltok – kávézók, az árkádok szerű kialakítása, belül fabódékhoz hasonló árusítóhelyekkel, a plafonon Lengyelország városainak címereivel.
A Waweli székesegyház és a királyi palota maga is tud egész napos programot adni a kiállításaival. A lépte – nyomon szembe jövő magyar emléket nem is említve. Hiszen Krakkóban élt Hedvig (I. Lajos magyar király és Kotromanić Erzsébet magyar királyné lánya) II Ulászló lengyel király feleségeként. Báthory István erdélyi fejedelem, akit halála után a krakkói Wawel katedrális altemplomában temettek el.
A felsoroltakon kívül még ezer és ezer szépséget rejt Krakkó és környéke. A kutyahűség szobra, a légtornászok gyalogos hídja, a Jagello-egyetem, a zsidó negyed a zsinagógával és a „ghetto heroes” térrel... mind-mind bejárható gyalog.
Sajnos a családi címerünket azóta sem találtam meg – pedig többször is kerestem a Királyi vár falain.
Lehet, hogy „csak” mese? Nem hinném. Bár nagyapámon már nem tudom számon kérni; de a szüleim a mai napig állítják, hogy ott látták.
Ha már mesék, és regék: az építészet mellett a legendákat is nagyon szeretem, így azokra is rákeresek, utána olvasok. Krakkó pedig ebben is bővelkedik.
Akár a Főtér galambjaira gondolok – IV. Henrik krakkói herceg, más néven Törvényes Henrik katonái, akit egy boszorka varázsolt galambbá.
Vagy a Főtér északkeleti sarkában álló, felemás tornyú Mária-templomra; az építő testvérpár idősebbik tagjának féltékenysége – és az ott óránként felhangzó a tatár támadás emlékét őrző harsonaszólóra, a hejnałra.
A Zsigmond torony harangjának hangjára eloszlanak a felhők és kisüt a nap.
Számomra a legkedvesebb mégis a Wawel lábánál lévő mészkőbarlangban megbújó Smok története, kinek néhány csontja a waweli székesegyház bejárata felett lóg, leláncolva. Egy szó, mint száz: Krakkó megér egy misét. Mesés város, kedves emberek, elérhető árak, és közel is van. Valamint minden évszakban más és más arcát tudja mutatni.
És ne feledjük:
"Polak, Węgier, dwa bratanki
I do szabli, i do szklanki
Oba zuchy, oba żwawi
Niech im Pan Bóg błogosławi."