A GENERÁCIÓKON ÁTÍVELŐ LENGYEL-LÁZ

A transzgenerációs érzelmi kapcsolódások egy furcsa fajtája a mi lengyelimádatunk, amit most már a harmadik generációra sikerült átörökíteni. Anya a második világháború után nem sokkal, a szocialista rendszer legsötétebb napjaiban, a vasfüggönnyel gondosan körbezárt, anyagilag teljesen ellehetetlenített országban úgy olvasott a lengyel Tátra ékkövéről, Zakopanéról, hogy azt hitte, soha nem fogja megélni, megtapasztalni mindazt, amibe a könyv lapjain beleszeretett.

Aztán, már a harmincas évei vége felé, a hetvenes években, mikor a blokk országaiba már szabadabb volt az átjárás, az egyik munkahelyi kollektíva pár napos lengyel kiruccanást szervezett a kollégák számára. A Krakkóba induló közös kirándulásból aztán – anya aktív közreműködésével – Zakopane és Krakkó látnivalóit felölelő út lett, és anya, aki közel 20 év után végre eljutott a ragyogó Tátrába, egy életre szerelmes lett ebbe a nyüzsgő hegyi faluba, és ahányszor csak tehette, mindig visszatért.

Járta télen és nyáron, felkaptatott hóviharban a Kasprowyra, lakott menedékházakban, ismert minden turizmussal foglalkozó górált, csencselt a piacon (állítása szerint egyszer több pénzzel jött haza, mint amivel kiment, a sajtpiacon valahogy így alakultak a forint–złoty árfolyamok), bejárta a dolinák legjavát, napozott a Gubałówkán, és nem is vágyott nagyon máshova. Miután megismerte apámat, az első télen elhozta, bemutatta a városnak, tesztelte, bírja-e a klímát, a túrát, a gasztronómiát. Apám jelesre vizsgázott, lenyűgözték a hegyek, rajongott a lengyel paraszti konyháért, ha kellett, sebtében le is rajzolta a megszeppent személyzetnek, hogy mit szeretne enni, élvezte, és feketére barnulva jött haza a tátrai ismerkedésből. Velem sem volt másképp, másfél évesen már oscypeket harapva ültem a szánkón, élveztem a forgatagot, a színes, zajos környezetet, és azt a vendéglátást, ami körülölelt minket.

Lengyelországban ekkortájt illegálisnak számított a szobák pénzért történő kiadása, de ezzel Zakopanéban nem nagyon foglalkoztak. Ahogy az ember nyolc–tíz óra zötyögés után leszállt a fertelmes benzingőzt lehelő buszpályaudvaron, a helyi parasztasszonyok máris köré sereglettek: Pokoje? Pokoje? – kérdezgették, és szezontól függően nagyon hamar találtak maguknak szállóvendéget. Telefon kevés helyen volt, maximum levelezés útján lehetett biztosítani előre a szállást. Még a 2000-es évek elején is furcsa, soknyelvű telefonbeszélgetésekbe bocsátkoztunk, hogy legyen szállásunk a Brzozowa utcában.

A Brzozowa utca volt a mi lengyel otthonunk. Anya valamikor még a hetvenes években lyukadt ki itt, és az egykori wrocławi polgármester nyaralójában talált magának megfelelő szállást. Mi apámmal már erre a biztos pontra érkeztünk, Pawlakéknál mindig szívélyes fogadtatásban volt részünk, a német és a magyar egy érdekes keverékén folyt a szó. – Aludni jó? Alles prima? – kérdezte minden reggel a házigazdánk, akivel apám különösen jó viszonyt ápolt.

A lengyel létünk töretlen ívének aztán a Solidarność és az 1981-ben kihirdetett hadiállapot vetett véget időszakosan, de ’83 után már fixen minden évben legalább egy hónapot Zakopanéban töltöttünk. Két hetet nyáron, két hetet télen, hogy mindig legyen mit várni. Pawlakék örömmel láttak minket vendégül, mi pedig vittük a kiváltott és soha fel nem használt benzinjegyet ajándékba, a kávé és a szalámi mellé, amelyek akkortájt égetően hiányoztak a helyi boltokból. A jegyrendszer és a nincstelenség Zakopanét látványosan nem érintette, itt mindig volt mit enni, soha semmiben nem szenvedtünk hiányt. Jó, a húsboltban csak egy gúlányi halkonzervet árultak, és sosem felejtem el, amikor egyszer, egy éttermi látogatásunk alkalmával meg mertem hagyni egy darab sültcsirkét, mit kaptam a házigazdánktól! Hús nem volt, kávé nem volt, de helyi alapanyagok, sajt, friss halak, erdei gyümölcsök, gombák bőséggel akadtak. A piac virágzott, nyáron szakmányba lehetett falni a fokhagymás kovászos uborkát, a buszpályaudvarnál árulták a zapiekankit, a buszpályaudvaron pedig kilóra vettem a szarlotkát, a templommal szemben gofry és frytki is akadt, a friss, habos tejjel turmixolt málna és szamóca, valamint a rebarbarából készített kompót tökéletesen helyettesítette a márkás italokat. A paraszti konyha legjavát kínálták a kisebb kifőzdékben és az elitnek számító Gazda Hotel éttermében, de a legeslegjobb fogások mindig a menedékházakban vártak ránk, nagy adagokba mérve és még olcsóbban, mint a városban.

A zakopanei létezésben a hatalmas túrák, a környező völgyek és hegyek felfedezése mellett fontos szerepet játszott a pihenés és az olvasás. Sokszor és sokat hevertünk épp ezért a Gubałówka gerincén, ahol bérelhető napágyak sora futott le a fenyvesekkel szegélyezett tisztáson, a felvonó melletti egyetlen menedékházból vételezett itallal, a reggel sebtében összeállított, otthonról hozott szalámival bélelt szendvicsünkkel itt pihentünk meg.

Anyával külön sportnak számított a Krupówki megannyi üzletének, butikjának felderítése, a helyi kisipar zseniális koppintásainak begyűjtése. Ebben egészen élen jártak a lengyelek, minden nyugati termékre megszületett az igényes, helyi válaszuk, elképesztően menő cuccaim voltak, amikről idehaza csak álmodni lehetett. A piac és a 100 éve a kirakatban bólogató pöttöm górált tartalmazó, a Krupówki elágazásánál található tér között feszült a mi távunk, ezt bárhányszor képesek voltunk teljesíteni, hiszen minden kapualjban akadt valami újdonság, a népművészeti bolttól egészen a Samantháig.

A Samantha műintézménye volt már akkor is a városnak. Igaz, a legkedvesebb cukrászdám a piac melletti nagytemplom oldalába húzódott, de a Samantha kínálatával – és főleg a cukormázas fánkjaival – senki nem tudott versenyezni. A templommal szemközt nyílt egység hamar a kedvencünkké vált, azaz a Krupówki-maraton pihenőpontja lett, idővel az utca másik végén nyíló egységével együtt. Apám eközben boldogan olvasgatta a könyveit az Ulica Brzozowa-i otthonunk hegyekre és a benzingőztől terhes zakopanei buszpályaudvarra nyíló teraszán.

Sokszor azonban mind a magunk szórakozása után néztünk. Én nagyon hamar összebarátkoztam az utcában élő gyerekekkel, velük együtt csavarogtam a környéken, elhagyott parasztházakba surrantunk be, kertvégi gyümölcsösökre jártunk rá. Bő évtizedig nem volt kérdés, hogy ha ott vagyok, akkor bevesznek a bandába, és este anyáék csak tippelni tudtak, hogy mitől vagyok ennyire retkes, és vajon mi ragad rajtam.

A zakopanei vonzalmunk soha nem múlt el. Ahogy puhult a szocializmus, újabb és újabb

meglepetésekkel találkoztunk a városban, amit idővel beépítettük a saját kis világunkba. Elsirattuk magunkban, ami elmúlt és örültünk az újnak. Aztán a rendszerváltozás után anya más könyvélményeit is meg szerette volna élni, így már ritkábban tértünk vissza, a nyugati országok, nagyvárosok vonzása erősebbnek bizonyult, de szívünk mélyén mindannyian hűek maradtunk a mi Zakopanénkhoz. Apám még betegen is jött velünk. Már kevesebbet gyalogolt, de a vastag lengyel irhabundájában rótta az utat. Ha elfáradt, akkor a Krupówki közepén lévő, elegánsabb kávézóban vert tanyát, anyával pimaszul csak úgy jellemeztük, hogy ide támasztottuk le. Olvasott, teázott, nézte az utcán hömpölygő tömeget és várta, hogy új szerzeményeinket egy láttamozás erejéig bevigyük hozzá.

A férjemmel is ide jöttünk fel először – tesztelnem kellett, hogy akivel hosszabb távra tervezek, az zakopane-kompatibilis-e. Neki is azonnal szerelem lett a város, a lengyel gasztronómia, olyannyira, hogy a barátainkkal is többször jártunk együtt a városban, én még terhesen is a Morskie Oko menedékházában faltam a szarlotkát, a féléves ikergyerekeinket is már a Gubałówka gerincén, a tátrai levegőn tologattam. Zakopanéba azóta is, rendszertelenül ugyan, de visszajárunk.

Mostanában kicsit sokat nosztalgiázom, hiányoznak a megszokott helyek, a nyugalmas kisvárosi lét, értem a globalista világ térnyerését, de a helyi ízeket keresem a világláncok között, a régi épületeket a modern mögött, a górál hagyományokat, a bólogató figurát, a kis cukrászdáimat, a helyi sajtokat, a szobát kínáló parasztasszonyokat. Szerencsére Zakopane ügyel ránk, a nosztalgiázókra is, a fatemplom kertjében, a piac zugaiban, a dolinákban ránk köszön mindaz, amiért mindig is szerettünk itt lenni.