FIALA BORCSA UTAZÁSAI - VARSÓ 1.

Rendhagyó írás, egy lengyelországi útról.

Fiala Borcsa író és publicista, akit azért szeretünk, mert könnyed, személyes hangon mesél irodalomról, gasztronómiáról, utazásokról, a WMN szerkesztőségének oszlopos tagja. A nyáron Varsóban és Lódzban is járt, az utazása alatt született szórakoztató blogszerű írásait a városokról, gasztronómiáról most nálunk olvashatjátok.

Eljöttünk Zsolttal és két barátunkkal Lengyelországba nyaralni. Talán nem Varsó ugrik be az embernek elsőként vakációs úticélnak, pedig ugorhatna! Nagyon klassz város, főleg, ha az ember túlteszi magát azon, hogy mennyire túlhaladtak minket… a varsói utak simák, nem kátyúsak, az utcák tiszták, és a járókelőkből is a magától értetődően nyugodt élet sugárzik, és nem a folyamatos frusztráltság tükröződik az arcokon.

Egy remek ebéddel indítottunk a Soul Kitchenben. Nem teljesen lengyel a menüsor, inkább fúziós az étterem, én azért igyekeztem kiválogatni a helyi fogásokat.

Töltött cukkinivirággal indítottam. Ha ugyanis bárhol az ember töltött cukkinivirágot talál, arra azonnal le kell csapni, nincs mese. Azt nem árulnak minden étteremben, (még az alapanyaghoz, magához a szép, nagyra nőtt virághoz is rendkívül macerás hozzájutni, én egyszer csak azért randiztam egy más szempontból szóra sem érdemes úrral, mert cukkinivirágot ígért nekem). De még ha lovagok százai is hordják elibét a narancssárga virágokat, nem túl valószínű, hogy majd nekiállsz otthon beletölteni ricottás krémmel, majd sörtésztába forgatod és kisütöd, mielőtt rátennéd a jalapenos, paradicsomos salsára, mint ahogy a Soul Kitchenben teszik.

Szóval: gasztroszabály: ha van étlapon, kérdés nélkül enni kell. Aztán örvendezni a jó dolgodon.

A dundi virágok után tatárt kértem, ami egy true lengyel must have. Egészen frissen érkezett az asztalhoz, pontosabban: egy komplett asztal érkezett az enyém mellé, amin a speckó tatárbifsztekséf összekaszabolta nekem a nyers húsos krémet. A múltkor szakmai fejlődés céljából elvégeztem Maki Stevenson 3 órás késtechnika tanfolyamát, úgyhogy tudom: így bánni a haleffel bizony nagy szakértelmet igényel. A tatár lelke: a tökéletes minőségű, friss hús. Ezen már csak korona volt a tányér aljára festett mustár csík, és a húshalmok köré pöttyözött wasabis majonéz.

Ilyen lakoma után szinte már túlzásnak tűnt benyomni egy tányér zsureket, de én a gyomromon keresztül (is!) szeretem felfedezni a világot, úgyhogy hősiesen tovább kanalaztam az ebédet. A Żurek egy csodálatos találmány: erjesztett gabonából (többnyire rozsból) készült leves, benne hússal, szalonnával, keménytojással… enyhén savanykás, telt ízű, sűrű levű ételt képzelj el. Mennyei. Ha nagyon rákívántál: a Margit körúton van egy lengyel finomságokat árusító üzelt, ott tudsz venni egy alap adagot, aztán otthon pimpeld fel a belevalókkal (kolbász, szalonna, keménytojás, krumpli, répa), egy szelet rozskenyérrel fejedelmi lakoma!

Az én dorbézolásomra a koronát a szamócával meghintett iró fagyi tette fel, de azért persze beleeszegettem a többiek tányérkáiba is, amikor nem figyeltek: a csokitortát is melegen ajánlom, a Pavlova pedig legalább két nyelven beszélt.

Szóval gyeretek ti is Varsóba, majd még mondom, milyen csudákat lehet itt enni, inni és nézni! Budapesttől egy órányi repülőút, nincs kánikula… és jó látni, hogy ezek lehettünk volna mi is, ha… Ha… Ha.

Tejmegmég

„Ott voltam én, vagyis Alex, meg a három drúgom, vagyis Pete, Georgie és a Balfék, hogy az micsoda egy balfék volt, ültünk a Karóva tejbárban, és a galavánkat gyötörtük, hogy mihez kezdjünk az estével, mert sötét hideg lepra téli este volt, de esni nem esett. A Karóva tejbár ilyen tejmegmég mésztó volt, és lehet, hogy ti már nem is emlékeztek ezekre a mésztókra, Ó testvéreim, mert szkóró szalad az idő és hamar felejtünk.” – Így kezdődik kamaszkorom egyik ikonikus regénye, a Gépnarancs. Itt találkoztam hát először a tejbár elnevezéssel, a sok orosz eredetű szleng között, amit a főszereplő és a haverjai beszélnek nyilván fogalmam sem lehetett róla, hogy ez a mai napig létező műfaj.

Varsóban aztán belekóstolhattunk a kommunista időszak e remek maradványába - miközben felsóhajtottunk, nem először rövid lengyel útunk során: bárcsak lenne otthon is hasonló!

A központi pályaudvartól gyalog öt percre lévő egységben annak ellenére kígyózik a sor, hogy elmúlt délután négy – magyar ember ilyenkorra már rég túl van az ebéden, de még nem nem gondolhat a vacsorára. A lengyelek – úgy tűnik – nem szorítják magukat ilyen rigorózus időbeli keretekbe. A kínálat bőséges, az étel friss, házias, a porció kiadós, és ami nem utolsó szempont: igen jutányos minden.

Egy nagy tál bolognai spagetti 2500 forint, akárcsak a lengyel karfiol: a tekintélyes méretű zöldség épp megfelelőre főtt, nem esik szét, de nem is kemény. Mellette két gombóc krumplipüré, tükörtojás, a karfiolon prézli (amiből lehetne több, de sebaj, a morzsás zöldség gyönyörűségét nagyanyámtól tanultam, és azóta is rajongom, egy marék vajbabot is más regiszterekbe emel, ha meg van szórva vajban pirított prézlivel).

Én ruszin pierogit majszolok, szintén 2400 forintért, amiért nyolc darab krumplival és túróval töltött, majd olajon karamellizált hagymával megszórt, dundi töltött tésztát kapok. Panaszra nincs okom. Zsolt spenótos lasagnát eszik, ami csak úgy zöldel, mellé még két adag saláta is benne van az árban. Fojtásnak betol két nutellás palacsintát is (tejszínhab körítéssel) 1500-ért.

Minden kiváló, nincs „menzaszag”, van viszont kifejezetten tiszta vécé, a sor gyorsan pörög, és bár a hely kicsi, valahogy úgy van kialakítva a rendszer, hogy aki akar, mindig talál magának gond nélkül helyet. Sokan becsomagolva viszik el az ebédet (vacsorát?), a műanyag dobozba tett ételt ott helyben géppel hermetikusan lezárja a személyzet, így akár retikülbe is be lehet súvasztani a kotlettet savanyúval, körettel.

Folytatása következik...