18 NAP LENGYELORSZÁGBAN, GYEREKEKKEL - 4. RÉSZ
3260 kilométert utazva 18 napot töltöttünk Lengyelországban egy 10 és egy 12 éves kisfiúval. Ez az írás a család szemszögéből mutatja be az ezen utazásunk alatt látottakat, hátha más is kedvet kap egy hasonló útra, illetve a mi élményeink alapján már el tud kerülni esetleges problémákat.

Az Elblagi csatorna
Bár két nap pihenés, strandolás volt tervben, mivel a következő napra is nagy szelet jósoltak, jöhetett a B terv. Reggel az Elblagi csatorna felé vettük az irányt, ami egy 80-83,5 km hosszú, 1844-ben eredetileg áruszállítási célokra épített csatorna, melynek érdekessége, hogy magas szintkülönbségeket küzd le. Több egyenes, egyben különböző szinteken elhelyezkedő szakaszra van osztva, amik között 5 átemelőhely található, mindegyiken két párhuzamos sínpár, melyeken kocsikban emelik át a hajókat. A világon összesen két helyen van ilyen, valahol Észak-Amerikában és itt Lengyelországban. Így nem szabad kihagyni!
Szerveznek 3-5-7 és 11 órás utakat is, de mi végül úgy döntöttünk megelégszünk a partról fényképezéssel, hiszen nem mindennap látunk füves dombokon emelkedő és süllyedő hajókat, és ez partról határozottan jobban látszik.
Malbork
Innen a Malbork várhoz vezetett az utunk, ami a világ legnagyobb tégla építésű kastélya. A kastély tényleg hatalmas, és ha mindent is meg akartok nézni, akkor legalább félnapos program. Mi kicsit több mint két fél órát töltöttünk bent, úgy, hogy elég sok mindent láttunk, de még lett volna mit nézni.
Kedd volt az utolsó napunk a tengernél, ahol reggel hétkor 12 fokot mutatott a hőmérő, így nem rohantunk a tengerpartra... Helyette a fiúk a gdanski vasútállomást, én az óvárost vettem célba, majd délután, dacolva a 23 fokkal, de végre szélcsendes időben lementünk a sopoti tengerpartra és a nap hátralévő részét ott töltöttük. Mindenki megmártózott a tengerben, de kicsit azt hiszem inkább becsületből, hogy elmondhassuk mi bizony fürödtünk benne. A felnőttek a helyi söröket kortyolgatva évezték a napsütést, ami a szél nélkül kifejezetten kellemes volt, a fiúk pedig kagylógyűjtéssel és homokvárépítéssel töltötték a nap hátralévő részét.

Toruń
Szerdán reggel elbúcsúztunk a tengertől és elindultunk Łódź felé, miközben megálltunk Torun városában, hogy az óvárosban egy nagyot csavarogjunk.
Mindképpen megéri ez a rövid kitérő, hiszen nem véletlenül a világörökség része. Kopernikusz szülőházánál csak fényképezgettünk, mivel azon kevés honlapok egyike ez volt, ahol nem derült ki valójában mit rejt a múzeum, és az előtte lévő sor is komoly visszatartó erő volt.
Toruń ég híres a puszedlijéről és a mézeskalácsról is, amikből az előbbit a fiúk megkóstolták, és igen jónak találták, utóbbinak pedig van egy múzeuma, ahol sok mindent ki is lehet próbálni, de mivel az én gyerekeim jó pár évet lehúztak a Skanzenben, így ezt most mi kihagytuk, de ilyen előélet nélkül érdemes megtekinteni.
Helyette a főtéren álló városi múzeumba mentünk be, de ez is kihagyható lett volna. Megnéztük még a gótikus Szent János katedrálist és szépen lassan magunk mögött hagytuk a mézeskalács illatú várost.
Łódź
Mivel a toruni sétánkban nem nagyon volt múzeum, így már délután 16 óra után Łódź-ban voltunk. Szerencsére a szállást már el lehetett foglalni, így gyorsan bepakoltunk, és nem sokkal később már lelkesen tartottunk a Manufaktura felé.

Łódź-nak nincs igazán klasszikus óvárosa, viszont a mai város közepén áll a korábbi hatalmas textilgyár, amit az 1980-as évek végén zárták be, és eleinte úgy tűnt az enyészeté lesz. Kínai árusok, hajléktalanok, raktárak voltak benne. Szerencsére a 2000-es évek elején egy hatalmas rehabilitációs program keretében felújították, illetve a folyamat egész pontosan jelenleg is tart, de jelentős része már készen van.
Talán az a legjobb szó rá, hogy egy kulturális komplexum. Számos étterem, egy hatalmas pláza, szökőkutak, játszótér, falmászóterem, múzeum, tánciskola, mozi, korcsolyapálya, strandröplabda pálya, körhinta, kávézó, cukrászda, szálloda stb. Nincs olyan, ami nincs benne. Az egész nagyon-nagyon él, és láthatóan a lengyelek is imádják. A gyerekek rohangálnak kerékpárral, rollerrel, kismotorral, fürdőruhában és kisgatyában szaladgálnak a szökőkutak alatt (addigra megérkezett a 30 fok is), a szülök a sörükkel vagy a kávéjukkal a napernyők alól figyelik a csemetéket.
A plázába mi csak az élelmiszer bolt miatt szaladtunk be, mert eddigre már megtanultuk, hogy tejmentes tejszínt és gluténmentes perogit csak az olyan nagy boltokban találunk, mint a Carrefour és az Auchan. De, aki vásárolgatni akar, az itt biztosan meg tudja tenni. Ez a mi érdeklődési körünkön kívül esik, így mi a múzeum felé vettük az irányt, de sajnos az már addigra bezárt.
Ellenben találtunk helyette egy zip line-t, amit Ákos azonnal ki is próbált. Két épület között lehetett átcsúszni, a játszóterek, éttermek, sörözők és a strandröpi pálya felett. Kicsit ijedten kérdeztem az üzemeltető fiatalokat, hogy hova érkezik majd meg, mert azért 2,5 óra alatt nem szereztünk akkora helyismeretet, hogy nyugodt szívvel elengedjek egy 12 évest. Készségesen elmagyarázták hol fog majd előkerülni. Így a fiúkat ott hagyva, én előre rohantam, hogy a másik oldalon várjam őt. Persze nem találtam meg semmit, így rendes anyához méltóan, kellő pánikba kerültem 2 perc alatt, de addigra Tamás már megjelent Ábellel és megnyugtatott, hogy Ákos után átcsúszott a kezelő csaj is, és nem engedte Ákost sehova amíg Tamás oda nem ért érte. Innen is örök hála nekik ezért az figyelmességért.
Mivel másnap augusztus 15. volt, ami a katolikus országokban nagy ünnep (Mária mennybemenetele), így fájó szívvel egy bolt felé vettük az utunkat, hogy vacsora után nézzünk. Tengerparttal rendelkező országként, szinte minden boltban remek friss halat lehet venni, így mivel nagy tengeri hal rajongó a család, a nem perogis estéken is nagyon finomakat ettünk.

Csütörtökön a Piotrkowska utcán kezdtük a napot, ami állítólag a világ leghosszabb bevásárló utcája. Boltok nem nagyon voltak nyitva az ünnep miatt, de ez minket nem nagyon zavart a sétában, és abban sem, hogy a lengyel animációs filmek szobrait felkutassuk. Fülesmackó volt az első, akivel találkoztunk, ami persze a fiúknak nem sokat mondott, pedig Tamás még a főcímdalt is elénekelte nekik vagy negyvenszer. Az utca valóban végetlenül hosszú, így a fiúk egy idő után elunták és visszavillamosoztak az autóhoz, hogy az Unikornis megállónál újra egyesüljön a család. Ez a megálló a különleges vázszerkezetéről és az azon lévő üvegtetőről híres. A helyiek eleinte zsiráf megállónak hívták a magassága miatt, majd mikor megkapta a színes tetőt, a színek miatt valószínűleg inkább az unikornisra keresztelték.
A város lakóinak minden évben lehetősége van szavazni, hogy egy bizonyos összeget mire költsön a város. Rengeteg tervet nyújtanak be és ezekből lehet egyre szavazni, ami utána megvalósul. Így épült meg öt évvel ezelőtt, 2019-ben az unikornis szobor, ami a megálló melletti kis téren van felállítva.
A térről tovább sétáltunk a Piotrkowskán, egy templom előtt érdekes szabadtéri kiállítást néztünk meg a lengyel kitelepítésről. Mivel, gyerektörténetekkel mesélték el az egészet, így a fiúkat is szépen lekötötte a sok-sok információ.

A napot a textilmúzeumban folytattuk, ami hatalmas élmény volt mindenkinek. Több kiállítás van az épületben és egy skanzen is, így ennek is alaposan utána néztem érkezés előtt. Végül mi a gépek és a divat című állandó kiállítást néztük meg és nem tudom ez jó vagy rossz választása volt, a többihez képest, de nagyon élveztük. A földszinten hatalmas textil iparhoz köthető gépeket mutatnak be, párat kisebb méretben is, hogy kilehessen próbálni, közben pár érdekes helyi dokumentummal. A terem végében mikroszkóppal nézhetjük meg a különböző textileket és anyagokat, és meghaltathatjuk, hogy mekkora zajt csap egy 10 vagy 100 szövőgép. A vállalkozó kedvűek kipróbálhatják a szövőszéket és talán még a tilólást, de mivel ugye mi komoly skanzenes előélettel rendelkezünk, ezek a dolgok minket annyira nem tudtak lázba hozni, mint a mikroszkóp vagy a szövőgépek.
Az első emeleten várostörténeti kiállítás van, amiben nagyon sok érdekességet megtudtunk Lodz-ról, és rögtönzött történelem óra keretében próbáltuk a gyerekeiknek elmagyarázni a sztrájkbizottság a jegyrendszer és egyéb fogalmakat, ami a 1980-as években a lengyelek mindennapjai voltak, mi viszont szinte nem is hallottunk róla. A legfelső szint a lengyel divat előtt tiszteleg, három férfi kisérőmet már közel sem fogta meg annyira, mint engem. A kertben a valamikor textilgyárat körbevevő épületek, mint egy kis mini skanzen mutatják be, hogy éltek a textil munkások a gyárak fénykorában. Nagyon-nagyon klassz múzeum, ha szabad ilyet mondani kötelező mindenkinek és megéri pár órát a falai között tölteni.
A múzeum kertjében a három medvebocs szobrát is megleltük, majd a fiúk a szomszédos park padjáról csodálták a kacsákat, és némi szénhidrát bevitelt is intéztek maguknak a kávézóban, ahol a nyugágyakban elnyúlva, árnyas fák alatt kortyolgattunk egy ismét isteni kávét, és megállapítottuk, hogy hiába kúszott a hőmérő higanyszála már 30 fok fölé, mi bizony már megint 16 ezer fölött léptünk ma. Így minket se volt nehéz meggyőzni, hogy a légkondicionált villamossal haladjunk tovább egy 6 megállóra lévő parkba, ahol egy újabb, veréb, szobrot szerettünk volna megtekinteni.
Mivel a Filmtörténeti múzeum az ünnep miatt zárva volt, pár veréb fotó után visszakeveredtünk az autónkhoz és haza mentünk vacsorázni, és kártyázni. Péntek reggel időben keltünk és érkeztünk meg, már búcsút mondva a szállásnak, a Filmtörténeti múzeumhoz. Sokan volt, sok gyerek is, tanárokkal, így gondolom őket valamilyen tábor keretében hozhatták ide. Itt ismét ketté vált a család, mert nekem ez inkább szakmai feladat volt, és nem akartam, hogy a fiúk miattam nagyon lassan haladjanak. A múzeum első fele, a földszint, a filmkészítés történetéről szól, rengeteg régi kamerát és felvevő gépet megmutatva.
Az emeleten a fókusz átkerül a Lodz-i filmgyártásra, és a filmiskolára. Láthatunk vágógépet, érdekes interjúkat az iskola tanáraival, volt tanulóival. Bemutatja a kiállítás a különböző szekciók munkáját, sok-sok relikviával, ami persze nekünk túl sok minden nem mond, de azért így is érdekes. A második emelet pedig a lengyel animáció előtt tiszteleg. Ezt a részét nem annyira értettem a kiállításnak, ez inkább a gyerekeket célozza meg, de róluk se gondolhat túl sokat, ha ennyi elég. Valószínűleg vezetéssel élvezetesebb és színesebb ez az emelet is, de most egy kicsit karcsúnak éreztem. A kertben még Philemon cicáról is készítettünk pár képet, majd elköszöntünk Lodz-tól, és utunkat utolsó állomásunk Krakkó felé vettük.
Krakkó
Péntek délután lévén, talán most először volt komolyabb forgalom az utakon, de ez sem volt vészes. Kivételesen nem a szállásra vezetett az első utunk, mivel hiába néztem utána előre, a rengeteg élmény és esemény között elfelejtettem időben jegyet venni a Rynek underground múzeumba. Mivel online már csak hétfőn délre voltak szabad jegyek, de a különböző bejegyzésekben olvasva volt remény, hogy kapok másnapra jegyet a helyszínen, rögtön a főtérre futottunk. Szerencsére az információ jó volt, és simán kaptam másnapra 4 jegyet. Persze ha már ott voltunk rögtön belevetettük magunkat a forgatagba.

Megcsodáltuk a kézműves vásár portékáit, készítettünk egy csomó képet a Posztócsarnokról és Ábel boldogan kergette a kismillió galambot a téren a lengyel gyerekekkel együtt. Nyolc óra után értünk a szállásra, ami Krakkó külvárosában a tehervágányok mellett volt, így komoly kihívás volt mire a fiúkat ágyba tudtuk parancsolni, mert minden egyes vonathoz kirohangáltak a 8. emeleti erkélyre.
Másnap délelőtt Kazimierzben kezdtük Krakkó felfedezését. A zsidó negyed azonnal rabul ejtette a szívünket sok-sok apró vintage boltjával, falfestményeivel, kávézóival. Itt található az Etnográfiai és a Közlekedési múzeum is, ami a mi listánkon is rajta volt, de csak második sorban, ha időben belefér. De előbb magunk akartuk a várost felfedezni.
Mivel Krakkó már igazi turista paradicsom, így azért lépten-nyomon látnivalóba botlik az ember. Persze volt ebben tudatosság is, mert a Schindler listájának ikonikus passzázsát tudatosan kerestük. Jól el is ment a délelőtt, így kicsit kapkodó lábbakkal mentünk vissza a főtérre, hogy aztán a következő 2,5-3 órát a föld alatt töltsük és megismerkedjünk Krakkó történetével. A múzeum hatalmas élmény volt mindenkinek, és az addigra már 32 fok fölé emelkedő hőmérséklet is inkább további sétára, fagyizásra és sörözésre csábított minket, mint arra, hogy ideje korán érjünk vissza a szállásra, ahol nincs légkondi.
A belvárosban még egy pierogi fesztiválba is belefutottunk, a legfurább ízű és színű pierogikkal, de gluténmentes itt se volt. Fél nyolc után hazazavart minket az időjárás, mert megérkezett az a zuhé, amiről már 4 napja minden reggel kaptunk egy sms-t minden telefonunkra.

Vasárnap reggel megint kettévált a csapat. A fiúk a lengyel repülőgép múzeumban töltötték a délelőttöt, én Stare Podgorze kerületben kezdtem a napot és a régi gettó falait és emlékműveit keresve mentem át a galiciai zsidó múzeumba, majd a Remu zsinagógába és temetőbe.
A fiúk egy óra után csatlakoztak hozzám, tele élményekkel és kismillió repülőgép fotóval a telefonjukba. Kicsit még csavarogtunk a városban majd visszamentünk a szállásra egy kis pihenésre, és fél öt után indultunk Auschwitzba. Akinek szintén gyerekkel szerepel tervében, az jó, ha tudja, hogy csak délután lehet bemenni vezetés nélkül. Előre 1-2 hónapra lehet foglalni időpontot, maga a belépés ingyenes. Névre szóló jegyeket kaptunk, a beléptetésnél személyi igazolványt ellenőriztek és teljes reptéri átvizsgálás volt. Mikor megérkeztünk volt kint egy papír, hogy egyéni látogatók 16:30 után léphetnek be, a honlapon 18 óra után lehetett időpontot foglalni, mi 18:45re mentünk.
Kevesen voltak már, sok kisgyerekes, így mások is úgy gondolták, mint mi, hogy nem kell a gyerekeknek vezetést hallgatniuk. Igyekeztünk a napok óta bennük lévő kérdéseket megválaszolni, azokat is, amiket magunk se nagyon értünk.
Hétfő reggel időben keltünk, mert ugyan ez már a hazautazásunk napja volt, a Krakkói vár, Wawel még várt ránk. Mivel a lengyelek nem szeretnek korán kelni, így meglepő volt, hogy nem sokkal 10 óra után már hömpölygő tömeg volt a Wawelben. Aztán persze rájöttünk, hogy ők is külföldi turisták, mint mi. Bebarangoltuk a várat, kihagytuk a sárkány barlangját, de megcsodáltuk az épült minden apró részletét és próbáltuk a székesegyház különböző építési fázisait beazonosítani. 2,5 óra után fájó szívvel búcsúztunk a vártól és Lengyelországtól egyaránt. Egy gyors búcsúkávé és indulás haza.