18 NAP LENGYELORSZÁGBAN, GYEREKEKKEL - 3. RÉSZ
3260 kilométert utazva 18 napot töltöttünk Lengyelországban egy 10 és egy 12 éves kisfiúval. Ez az írás a család szemszögéből mutatja be az ezen utazásunk alatt látottakat, hátha más is kedvet kap egy hasonló útra, illetve a mi élményeink alapján már el tud kerülni esetleges problémákat.
A homokdűnék
Szczecint magunk mögött hagyva indultunk a tengerhez, és egyre szomorúbban figyeltük a 20-22 C körüli időjárás jelentést, mert ugyan nem vagyunk nagy strandolók, de az ott eltölteni tervezett 5 nap alatt az volt az elképzelés, hogy félnapokat majd strandolunk, különösen mivel a legkisebb rajong a homokvár építésért.

A közel 350 km-es utat jó lassan sikerült megtenni, majdnem délután három volt mire Leba városába értünk, és kisebb nagyobb szünetekkel folyamatosan esett. Pedig aznap még vártak ránk a híres mozgó dűnék. Nagyon zavaró volt, hogy csak egymásnak ellentmondó információkat találtam a neten arról, mi honnan indul, hol kell parkolni stb.. Az ugyan kiderült, hogy magába a parkba belépőjegyet kell venni, és az is, hogy Leba-ból indulnak elektromos kisbuszok ki a dűnékhez, de se egy jelzés, hogy itt tedd le az autód, se egy tábla. Így végül elhagytuk a várost és elindultunk kifelé, mondván valahol biztosan megállítanak, mert azt tudtuk, hogy kocsival nem lehet bemenni.
Végül megtaláltuk az utolsó parkolót, ahol leálltunk, hamar megtaláltuk a park bejáratát is. Megváltottuk a jegyeket majd tovább sétáltunk. Sajnos, hogy hol lehet kerékpárt bérelni, az nem derült ki számunkra, több térképet találtunk, amik mutatták, hogy innen még 4 (5)+2 km van vissza dűnékig, amit sétálva, kerékpárral vagy elektromos kisbusszal lehet megtenni. Mivel már fél négy elmúlt és ötre hatalmas zuhét igért minden applikáció, így a kisbuszt választottuk, ami később beigazolódott, hogy jó döntés volt.

Már szürke ég alatt rohant (tényleg rohant) velünk a busz a nyílegyenes fenyőfákkal szegélyezett úton. Nagyon örülök, hogy nem ültünk bicajra, mert egy pillanat nyugtom nem lett volna, ha a fel-alá rohangáló kisbuszok között tekerik a gyerekek a pedált. A buszvégállomásról az árnyas fák között sétáltunk tovább, közben egy tanösvény tábláit fordítgattuk (itt minden csak lengyelül volt kiírva) és ismerkedtünk a helyi flórával, faunával. Majd megérkeztünk az utolsó állomáshoz, ahol már a kerékpárokat is le kellett volna tenni, és előttünk a végtelen homok. Hiába az addigra csepergő eső, a gyerekeink olyan lelkesedéssel vetették bele magukat a homokba és kacagtak hangosan, hogy nagyon jó volt látni. Minden dűnét, ami nem volt elkerítve megmásztak, homok angyalt csináltak, csúsztak, másztak benne. Közben meséltünk nekik a dűnék kialakulásáról, és mivel nem éreztük még annyira elkeserítőnek az esőt, rábeszéltük őket, hogy sétáljunk „át” a dűnéken, ki a Balti-tenger partjára. Egy hét után itt hallottunk először magyar szót.
A tenger csodaszép volt és piszok hideg. Azért persze a lábunkat bele kellett lógassuk, de egy gyors fotó után, apa határozott kérésére elindultunk vissza, hiszen a kisbuszig még majd 3 kilométert kellett sétálni. A tengerparton még fényképeztünk egy rókát a legnagyobbnak (22 éves), aki imádja őket, de nem jött velünk a nyári munkája miatt.
A Hármasváros – Gdansk, Gdynia és Sopot
Már zuhogó esőben sétáltunk vissza a kisbuszhoz, majd az autóhoz, ahonnan még egy másfél órás autóút várt ránk, Sopotig, ami a Hármasváros egyik települése.
Ismét remek szállásunk volt, 10 perc sétára a parttól. Reggel ráérősen 10 óra után indultunk el Gdanskba, ami 20 percre volt tőlünk. Éppen Szent Dominik vásár volt, ami az egyik legrégebbi kistermelői vásár a világon, 1260 óta minden évben megrendezik! Talán a mi Mesterségek Ünnepe rendezvényünkre hasonlít a legjobban és nagyon hangulatos. Gdansk óvárosának teljes területén helyezkedik el, ugyan nem minden utcájában, de sokban.

Vannak ruhatervezők/készítők, ékszeresek, nemzetközi és regionális ételek, ajándéktárgyak, rengeteg borostyán, antik vásár, keramikusok, szóval kb. minden. Külön rész volt a gyerek élményprogramoknak, amik inkább 3-8 éves kor közötti gyerekeknek szóltak, így a fiúkat már nem kötötte le, de pár éve még rajongtak volna érte. Itt már sok külföldi turistával találkoztunk, és kifejezetten sok amerikaival, akik gondolom Északi-tengeri hajóutakon vesznek részt.
Az óváros szintén egy csodálatos Hanza város, színes épületekkel, meseszép utcákkal, hidakkal, kanálisokkal rengeteg kis és nagy hajóval, kajakkal, motorcsónakkal és hatalmas élettel. Belevetettük magunkat a forgatagba és csak sétáltunk. Néztük ahogy a hidakat nyitják, hogy a hajók el tudjanak úszni, a gyerekek fagyiztak, gofriztak, ettek cseburekit, osztrigát kóstoltunk, kávéztunk. Amikor már teljesen elfáradtunk a 6 órás csavargásban, kiautóztunk egy kilátóponthoz a teherkikötő mellett, ahonnan megcsodáltuk a hatalmas darukat, kompokat és teherszállítóhajókat. Lehetett volna borostyán múzeumba menni, és újabb rengeteg interaktív tengeri múzeumról olvastam, de mi most a város hangulatát akartuk megélni, így inkább csak oda mentünk be, ami a séta közben utunkba akadt.
Másnap reggel a másik irányba indultunk, és itt picit ketté vált a család, mert a hajók és a hajózás iránti szerelem nem egyenletesen oszlik meg nálunk. Mivel nekem már szinte teljesen elegem lett a hajókból és a különböző motorokból, így a napot Gdynia tengerpartján kezdtem a könyvemmel és egy jó nagy bögre kávéval, amíg a fiúk előbb a Tengerészeti Múzeumot, majd az ORP Błyskawica csatahajót és a Dar Pomorza vitorlást nézték meg.

Ábel fiam nehezen vette tudomásul, hogy ebben a 22 fokos időben, orkánerejű szél kíséretében most nem fogunk fürdeni – a helyiek is csak a tengerparton voltak, a vízben egy teremtett lélek sem. Pedig csodálatos, aranyhomokos tengerpart van, hibátlan zuhanyzókkal, mellékhelyiséggel, átöltözéshez kabinokkal.
Némi szénhidrát bevitel után utunk újra a mólóhoz vezetett az Akváriumba. Ezt a legkisebb nagyon várta, és egy picit csalódás is volt neki, hiszen van ugyan meleg tengeri része is, de a fókusz értelemszerűen a Balti-tengeren van. Ettől függetlenül ez is egy nagyon jó kis családi program volt. Az akvárium kényelmesen bejárható 2-2,5 óra alatt, és van egy hangulatos kávézója is, ahonnan csodás kilátás nyílik a tengerre. Ki lehet sétálni csak nézelődni is, nem kötelező kávézni hozzá.
Hazafelé lementünk a Sopot-i mólóhoz, ami Európa leghosszabb, 520 méter hosszú famólója. Mivel addigra kicsit elcsendesedett a szél, így már fürdőnadrágban lévő gyermekek gyorsan levetették magukat a tengerpartra, és hatalmas homokozásba kezdtek.
Sopot egy elegáns fürdőváros beékelve a két nagyobb város közé. Csodálatos tengerparti villák (amik ma már biztosan több lakásra vannak felosztva) voltak körülöttünk mindenhol és szinte láttam a szemem előtt, ahogy 100-130 évvel ezelőtt ezekből a napernyős hosszú fehér ruhás hölgyek elindulnak lefele a Lidóra sétálni, kávézni. Lent a Lidón pedig egymás mellett állnak most a szállodák (Sheraton, Marriott, Radisson Blu, Novotel), a tengerparton az emblémázott napernyős privát strandok és a szabadstrandok váltják egymást.

Nagyon nehezen sikerült a fiúkat elcsábítani a tengerpartról, miközben szinte lement a nap és így bizony gyorsan hűlt a levegő is. Megcsodáltuk még a világítótornyot, és elindultunk egy kicsit beljebb a sétálóutcában, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy valahol megvacsorázunk, de nem jártunk sikerrel, így maradt az otthoni gyors főzés. De hangsúlyozom, ez a mi allergiáink miatt van, nem azért, mert nincs mit enni Lengyelországban!
Most jött volna az a két nap amikor csak úgy vagyunk, pihenünk, strandolunk stb…
Folytatása következik...