FIALA BORCSA UTAZÁSI - ŁÓDŹ

Rendhagyó írás, egy lengyelországi útról.

Fiala Borcsa író és publicista, akit azért szeretünk, mert könnyed, személyes hangon mesél irodalomról, gasztronómiáról, utazásokról, a WMN szerkesztőségének oszlopos tagja. A nyáron Varsóban és Lódzban is járt, az utazása alatt született szórakoztató blogszerű írásait a városokról, gasztronómiáról most nálunk olvashatjátok.

Ha egy tanácsot elfogadsz: ne menj szövőnőnek! Łódź: a lengyel város, ami megtréfál, mert vúdzsnak kell ejteni. (Erről az áthúzott Ł-ről meg eszembe jut egy ismerősöm titkárnőjének az esete, akinek ki lett adva a feladat: gépeljen le egy szöveget, amiben igen gyakran szerepelt a dollár jel. Fél óra kopácsolás után aztán türelmét veszítve nyitott be a főnökhöz: „Te Zoli, döntsd már el, akkor most kell ez az S betű, vagy nem kell?!”) Łódź Lengyelország negyedik legnagyobb városa, és két dologban volt/van az ereje: ez a lengyel filmgyártás központja, és rengeteg gyára volt anno, úgy is hívták, hogy a lengyel Manchester, avagy a kémények városa.

Hogy átérezd, hogy is nézett ki ez a valóságban, érdemes ellátogatni a Textil Múzeumba, ahol nemcsak azt nézheted meg, hogyan lesz a gyapotból fonal, abból pedig akár festményszerű szövet, de megtapasztalhatod, milyen sora volt a szövőgépek mellett dolgozó nőknek. Spoiler: rendkívül keserves.

Annak idején Łódź textilüzemeiben több száz, vagy akár ezer szövőgép zakatolt egyszerre – látogatásunk során csak egyet kapcsoltak be, de már az fülsüketítő volt. Nem csodálkoznék, ha a szerencsétlen munkásnők olyan süketté váltak volna egy idő után, mint az ágyú – a folyamatos dübörgés egyenértékű azzal, mintha egy felszálló repülő mellett kellene állnod. De ez még semmi: az üzemekben alsó hangon harminc fokban lehetett izzadni, és direkt 70 százalékos páratartalmat generáltak – ez volt ugyanis ideális a fonalnak. Iszonyatos volt a por is, a nap végére több centi vastagon fedte a padlót. Ebben a közegben kellett ledolgozni 10-16 órákat. Egy szövőnő egyszerre hat gépet működtetett, folyamatosan járkálva közöttük, úgyhogy egy munkanap során nagyjából húsz kilométert gyalogoltak le. (Ugye, máris mennyivel komfortosabb az az irodaszék?) Ha hiba került a szövésbe (mert mondjuk elszakadt a cérna), akkor annak az árát levonták az amúgy sem gavalléros fizetésükből.

A férfiak a gyárakban 8-12 rubel között kerestek egy héten, a nők feleannyit. A heti lakbér 1 rubel volt. Más meló azonban nem nagyon akadt a környéken, úgyhogy ha nem akartál éhen halni, lehetett menni agyondolgozni magad az üzembe.

A kontraszt kedvéért érdemes ellátogatni a gyár melletti villába is, és megnézni: milyen pazar körülmények között éltek azok, akik a gyárat üzemeltették. Ha ettől nem lesz instant kommunistává az ember, hogy aztán egyenlőséget követelve kezdjen el masírozni az utcákon, akkor nem tudom, mitől!