LENGYELORSZÁG HÁROMSZOR
Augusztus volt, a feleslegesen ragyogó, tikkadt délutánok hava, amikor a pesti ember hajlamos azt hinni, hogy a boldogság valahol máshol van – például északon, ahol a fák zöldebbek s a napok talán egy árnyalattal hűvösebbek.
Olvasónk írása, kedvenc írója, Szerb Antal stílusában némi AI supporttal.
Így történt, hogy az elmúlt hónapban nem egyszer, nem is kétszer, de pontosan háromszor keltem útra Lengyelország felé, mint valami megszállott zarándok, aki nem a bűnei bocsánatát keresi, hanem a megfoghatatlan, tiszta európai melankóliát.
Az első utazás még csak hirtelen ötlet volt, a második makacs ismétlés, a harmadik pedig már valóságos végzet, a lélek menthetetlen vonzódása a fenyőillatú, északi terekhez.
Varsóba érkezni mindig felér egy kisebb metafizikai megrázkódtatással. Az ember hajlamos azt hinni, hogy a történelem viharai végleg eltörölték a város szellemét, ám Varsó cáfolja a pesszimizmust: ez a város nemcsak szép, de valósággal újjáálmodta önmagát. Együtt él itt a múlt fenséges, rekonstruált kulisszája és a holnap felhőkarcolóinak üvegpalotái. Igazi fejlődő metropolisz ez, amely nem hódol be a rideg modernségnek, mert megmaradt a legfontosabb erénye: Varsó végtelenül zöld város. A parkok hűvösében, a Łazienki királyi tölgyei alatt sétálva az ember hajlamos elfelejteni, hogy egy lüktető világváros szívében jár. A szocialista realizmus behemót palotái és a kortárs építészet remekművei között úgy kanyarog a zöldövezet, mint a kultúra védvonalai a barbárság ellen.
Ott ültem a padokon, kezemben valami könyvvel, s miközben az ember elfilozofál az európai sors forgandóságán, rájön, hogy a szellemi táplálék mellé anyagi is szükségeltetik.
Mert a kultúra mellett a lengyel konyha az igazi, kézzelfogható bevezetés a nemzet lelkébe. Van ebben a gasztronómiában valami megnyugtató, otthonos nehézkedés, egy csipetnyi északi fenség és szláv szívósság. Az ember rendel egy tál gőzölgő żureket, ezt a savanykás, rozskovásszal készült levest, amelyben a kolbász és a tojás úgy rejtőzik, mint titkok a történelemben, s hirtelen megérti a lengyel klímát. S mit érne az utazás a pierogi, e derék, töltött tésztabatyuk nélkül, amelyek a hús, a káposzta vagy a krémes túró sűrűjét rejtik magukban? A lengyel konyha nem akar francia módon dekadens vagy olaszosan könnyelmű lenni; őszinte, laktató és mély, mint egy Chopin-noktürnt követő kiadós baráti beszélgetés. És persze ott vannak az utcasarkok elmaradhatatlan kísérői, a sós vízen főtt, majd ropogósra sütött, mákkal vagy szezámmaggal hintett híres kerek perecek, amelyekből az ember gépiesen tör egy-egy darabot séta közben, s a tészta sűrű illata azonnal összekapcsolódik a macskakövek romantikájával.
Varsó zöldje és gasztronómiai felfedezései után a vágy egészen a tengerig repített: Gdansk, Sopot és Gdynia a tenger magával ragadó varázsát adták. Gdansk a történelem és a polgári gőg emlékműve, ahol a tégla gótika vöröses falai között még mindig érezni a hanza kereskedők gazdagságát és a tenger sós, szabadságszagú fuvallatát. A Motława-parti házak homlokzatai mögött mintha régi századok titkai rejtőznének, s az ember szinte várja, hogy egy kapualjból kilépjen egy Schopenhauer-arcú úriember. Sopot ehhez képest a könnyed, finom dekadencia a híres mólójával és a Grand Hotel árnyékával, miközben Gdynia a modern ritmus, a tiszta vonalak és a funkcionális jövő városa, amely büszkén hirdeti, hogy a tenger nemcsak romantika, hanem kapu a világra.
A második utazás alkalmával azonban a sors és a vasút a hegyek közé vetett. A Magas-Tátra lengyel oldala egészen másfajta romantikát tartogat, mint a síkságok városai; itt a sziklák között még él a tizenkilencedik századi utazók borzongató áhítata. Felmerészkedtem a Gáspár-csúcs kopár, szeles magaslataira, ahol az ember úgy érzi, mintha Európa tetején állna, s a felhők, mint hatalmas, fehér parókák, lassan hömpölygő, barokk méltósággal úsznak el a csúcsok között.
A hegyek rejtett szívében találtam rá a Halas-tóra, erre a sötétzöld, tiszta és titokzatos vízre. A Halas-tó körül a béke és a nyugalom uralkodott; a tó mozdulatlan, üvegszerű hidegsége felett lebegő csend magával ragadott. Ott ültem a partján, s miközben a fenyvesek mély zöldje sötét gyűrűként fonta körbe a vizet, úgy éreztem, mintha megállt volna az idő.
Mert a vágy, ez a nyugtalan utazási démon, nem hagyott nyugodni, s az augusztusi hőség végén a harmadik utazás már egy egészen más, titokzatos vidékre, az északnyugaton elterülő Alsó-Szilézia tartományába, az Óriás-hegységbe vetett. Amikor beléptem a fenyvesek és gleccservájta völgyek világába, megértettem, hogy a természet itt nem díszlet, hanem maga az uralkodó. Az Óriás-hegységben a természet, a béke és minden végtelenül zöld. Olyan buja, mindent elárasztó, tiszta és megalkuvást nem ismerő zöld ez, amely elmossa a városi ember minden modern szorongását. Sétáltam a sűrű erdők mélyén, a mohalepte sziklák és zuhogó patakok mellett, s a fáradhatatlan lombok között átszűrődő augusztusi napfényben rátaláltam arra a tökéletes békére, amelyet a metropolisz és a magas csúcsok után kerestem.
S ha Alsó-Sziléziáról beszélünk, nem hallgathatom el azt a várost sem, amely a három utazás során a legkedvesebb város lett számomra, ahova minduntalan visszahúz a szív: Wrocławot. Mert a természet zöld békéje után Wrocław az a hely, ahol a kultúra és a humanizmus a legmelegebb, legotthonosabb formájában mutatkozik meg az utazónak. Az Odera szigetei és a hidak városa ez, ahol a folyóágak között sétálva az ember úgy érzékelheti a világos, mintha Velence és egy gótikus német kisváros legszebb álma valósult volna meg. Wrocław az a város, amely nem a monumentális nagyságával hódít, hanem azzal, hogy otthont ad a magányos sétáknak, a könyveknek és a halk melankóliának.
Háromszor mentem vissza augusztusban, mert a lengyel táj minden arca közelebb viszi az embert önmagához.
A sorsot és az utazási démont persze nem lehet egyetlen augusztussal jóllakatni; már most látom, hogy a jövő nyár tervei még gazdagabb mintázatot öltenek majd. Jövő nyáron Wrocław muraljai és törpéi hívnak vissza, ezek a bronzba öntött, ironikus kis lények, akik az utcasarkokról figyelve gúnyolódnak a mindenkori polgár komolyságán. Vár rám Łódź indusztriális romantikája és ipari emlékei, a vörös téglás gyárpaloták birodalma, valamint Varsó múzeumainak hűvös csendje, hogy a képtárakban végre megértsem a lengyel lélek megalkuvást nem ismerő fenségét. S az út végén, Gdańsknal a tenger hívása mellett végre eljutok oda, ami idén méltatlanul kimaradt: a Hel-félszigetre, erre a keskeny, magányos homoksávra, amely úgy nyúlik bele a végtelenségbe, mint egy utolsó, gyönyörű felkiáltójel.
